TÍZ KICSI CÍM

Mi mindent lehet belesűríteni egy címbe? Tíz kicsi négert; egy kakukkot, ami száll a fészkére; na meg Szász bácsi. Na de Szász bácsi? A kérdés az, hogy ez a csipetcsapat elviszi e a hátán a darabot. A kérdés az, hogy elegendő e nagy szavakkal dobálózni, mint őrület, halál, megerőszakolás. Nehéz feladat ilyen komoly témákról őszintén, túlzások nélkül beszélni.

Az ötlet maga jó. Azonnal rajongtam az [Untitled] plakátjaiért, révén mi is 8.c-ben adtunk elő egy cím nélküli darabot. Az adaptáció rendkívül kreatív, miszerint a foglyokat (bűntudatuk helyett) őrületük kísérti és pusztítja el. Izgalmas nézni, ahogyan tudatuk fokozatosan felhasad és a nyomozásra már csak az a kérdés, kinek hasadt fel annyira, hogy az egész szereplőgárdát magával hasítsa és megölje. Melyik pszichózis győzedelmeskedik végül?

A hátsó megfigyelő, a mosolygó mészáros. Aki végig csak figyeli az eseményeket és végül a cselekményszál kibontójának gyilkossága után letörli köpenyén a véres kést. Zárásnak megrázóan hatásos volt, az addigis naturalisztikus ábrázolások tetőzéseként. Elindult bennem egy rezgés.

Ezzel a darabbal ölni lehetne, olyan izgalmasak a karakterek és pszichológiai helyzetek. Viszont, hogy cinkos legyek ebben a merényletben, adnék pár tanácsot...

Vigyázzatok a zajra. Az érzelmek és hatások nem a hirtelenkedésből és nagy indulatokból születnek. Próbáljatok meg az apró arcjátékokra figyelni. Nagyon szépen csinálta ezt a skizofrén lány, akinek csillogtak a szemei és konkrétan látszott, amikor elrévedt a szétfoszladozó elméjében. A klausztrofóbiás személy pedig a humoros szálat remekül vitte, voltak elvétve mondatai, amik hangsúlyosabbak voltak, mint a börtöntöltelék vagy a hamiskártyás idegeskedő trappolásánál. Valamennyi kiabálás még jót tesz, hisz láthatjuk az emberlét csupaszságát, ösztönlényének természetét. De a zaj, a színpad minősége miatt is, zavaró tud lenni. Valamint a túl sokszor használt elemek elkopnak, így a kiabálás se volt hatásos egy idő után, ezzel ellentétben a klausztrofóbiás fickó mindig meglepetést hozott.

(Nehéz dolog meghalni, és nem biztos, hogy mindig a színpadon kell. Árnyalt jelzések, különböző pozíciók vagy mozdulatok. Sok volt az elájulás.)

Érdekes volt a flashbackek használata, ami talán az egyik kedvencem volt. A kártyás csapat annyira hitelesen adta azt a higgadt, alattomos kocsmavilágot, amibe belekerültünk akkor. A segédorvosból áradt az empátia és a szeretet, még én is elhittem, hogy nincsen semmi baj. Ezek a sorsfordulatok rendkívül érdekesek és kiragadnak az addig megteremtett környezetből, ha már unatkozna a néző. Viszont itt is lenne pár javaslatom...

A flashback lehetett volna dinamikusabb, kicsit monotonnak tűnt, hogy mindenki egyesével feláll és elmondja, csak néhányan törték meg a sort. A díszletet is mellőzném, hisz csak felesleges pakolással jár, ami lassít a darabon és a szereplők hitelessége megteremti a helyszínek atmoszféráját.

Valamint, ami rendkívül izgalmas volt: Ruby esete, amit sokáig nem mond el. A titok és a ki nem mondott nyomasztó élmény rendkívül izgalmassá teszi az eleve titokzatos hangulatot, amiben a gyilkos ismeretlen, a gyanakvás az alapérzelem, ami aztán pszichológiailag félelemmé, őrületté és a teljes meghasadássá válik. Ezt a titok-technikát alkalmaztam volna a többi flashback esetében is.

A dramaturgiai bakik ellenére, nagyon kreatív adaptáció volt, több értelmezési réteggel, mint a Christie-regényben. A színészi összhang irigylésre méltó, látszik, ahogyan áthat titeket a szerepetek és már a karaktereitek beszélnek és reagálnak egymásra dinamikusan. Egy tehetséges színészbandával van dolgunk, akik habár őrültek, de abban igazuk van, hogy épelméjűnek lenni halál unalmas.

Kovács Eszter

+ Diákkritikusok

Utóirat: Szerintem egy kis idő múlva vegyétek újra elő ezt a darabot és kis javítgatásokkal, adjátok elő megint valahol. Engem pedig hívjatok meg, biztosan ott leszek.

Színészélet, csapatmunka

7. ny.: Időfutár

„A kalandot ki élvezni, nem csak úgy túlesni rajta”

A nyelvi tagozatos, friss Radnótis osztályok számára különleges jelentőséggel bír az első Diákszínpadok Fesztiválja. Mint minden valaha volt 7. „nyekes” diák, én is, de mindannyian élénken emlékszünk az első éves szereplésünkre, pontosan tudjuk mekkora bátorság kellett a színpadra kiállni, milyen izgatottan készültünk a próbákon, és hogy milyen közösségépítő ereje volt a közös munkának. Új diákként, elsőre minden idegen: az épület, benne a diákok, a tanárok, de a közös munka során szépen lassan az ember megismeri új környezetét, társait, és a színpadon, egy szerepbe belebújva, magát is jobban megismerheti. Éppen ezért volt stílusos választás az Időfutár, melynek főszereplője, Hanna, maga is hasonló fejlődésen megy át miután Szegedről Pestre költözik.

A hetedikesek darabja nagyban eltér mind a nagy sikerű rádiójátéktól, mind az abból készült regényfolyamtól. Nehéz feladat egy könyvsorozat színpadi adaptációja, ezért kellemesen csalódtam azon, milyen ügyesen sikerült megoldaniuk a feladatot. A történet alatt Hanna végig Skype-on tartja a kapcsolatot Zsófival, a szegedi barátnőjével, ami írásban jól működik, de élőben már annál nehezebb kihívás. A virtuális beszélgetést két lány játszotta el, akik szinte végig a színpadon ültek, és folyamatosan kommentálták az eseményeket, miközben a világ kimerevedett mögöttük. Okos dramaturgiai húzás volt ez, ami lehetővé tette, hogy a harminc perces, tömör darab ne váljon túl rohanóssá, és a nézőknek legyen lehetősége pontosan megérteni a történéseket, még ha nem is ismeri az alapművet. Én külön értékeltem azt a részletet, hogy az “élő” és a “digitális” Hannát játszó színészek [Belai Niki és Huszárszky Vene] pontosan ugyanolyan jelmezzel, hajjal és sminkkel alkottak; apróság, de javított az előadás hangulatán.

A titokzatos kezdő árnyjáték kettős feladatot látott el: egyrészről hatásos és szép nyitókép volt, másrészről fontos expozíciós funkcióval is bírt. Az, hogy az átrendezések többségét zárt függöny mögött ejtették meg, sokat javított a tempón, és az eltűnések és megjelenések is jól működtek így. Kiváló karakterekből itt sem volt hiány: Kéki Gazsi félelmetes tesitanárja, Makara Samu kedvesen stréber Ervinje, Jónás Geri szerethető Tibije, Winkler Dorka elképesztően hiteles Búnéja, valamint Kanel Zsófi, aki a saját névrokonát, Zsófit játszotta, mind-mind mély nyomot hagyhattak a nézőkben. A befejezés pedig igazán aranyosra sikerült, az, ahogy az egész csapat együtt, igazi közösségként, szinte egy emberként szavalta el az utolsó sorokat, igazán jól szimbolizálta, mennyire összeszokott az új osztály a próbafolyamat alatt.

Persze van még min javítani a következő években. A tanórán közösen felolvasott vers kiváló lehetőség lehetett volna arra, hogy jobban megismerhessük a diákokat, de a játék nem volt annyira jellegzetes, hogy részletesebb képet kapjunk róluk, illetve később, a történet alatt nem is nagyon töltöttünk el időt az osztály többségével, így az ő karakterük kibontása kissé feleslegesen hatott. A történet néhol hiányos, a darab ritmusa itt-ott kihagyott, jót tett volna egy kis ráadás dinamika. (Ezen segíthetett volna mondjuk, ha több zenei aláfestést tesznek bele.) De mindezekkel együtt, így is pompás előadás volt ez, remek megalapozása az osztály Radnótis színjátszó pályafutásának. Én személy szerint kíváncsian várom, mivel lepnek meg minket jövőre.

Papp Balázs, és a diákkritikus csapat

Pacán innen, vödrön túl...

    Idén az ötödikesek igen magasra rakták a lécet. A mai nap folyamán az 5.b a nagy klasszikust, a Túl a Maszat-hegyent adták elő és nem is akárhogy! Az aranyos kisszínészeket egyből megkedvelte a közönség és már majdhogynem az első perctől kezdve velük nevettek, vagy épp hurrogtak, amikor kedvenc karakterük színre lépett.
    Az osztály azt a nehéz utat választotta, melyben megtartja a könyv verses formáját és a szöveget kevésbé alakítva, szavalva adja elő a darabot. Nem volt ez egy egyszerű dolog, de bizton állíthatom, hogy a mai est folyamán nem egy strófa dobogtatta meg a szívünket köszönhetően a nem csak az imádnivaló, de annál inkább sokszor értelmező előadásmódnak köszönhetően. Ugyanakkor, ha elfogadtok egy tanácsot tőlem, ne a szövegpontosságot helyezzétek egy produkció alatt az előtérbe, inkább a karaktereteket hozzátok és ragadjátok meg a közönséget, valamint az izgulás ellenére kiabáljatok, hogy a terem minden pontjában halhatóak legyetek.
    Persze, nem egy szereplő zárta egyből a szívünkbe magát seperc alatt. A színészválasztás remekül klappolt a történettel. A Náthás vagy pontosabban Bánatos Angol Költő szerepében Tamás Ágoston balami ledűgöző alakítást dújdott, valamint Badarország lakójaként a sirályt éltette mindenki, vagyis Mohos Zsigmondot.
    Apropó, Badarország. A díszletek kreatív, élő megvalósítása hihetetlen pozitívum volt számomra, a színes lepedős domboktól kezdve, a hajón és tengerhullámokon át a Túró Rudiig.
    Az előadás másik nagy erőssége főként a második felében mutatkozott meg, amikor elkezdtek jönni a jobbnál jobb, összehangolt énekszerű betétek, mint például a takarítók dala Janka mosdatásakor; illetve a hátborzongatóan szinkronban mozgó koerográfiás jelenetek, mint a Paca cár csatába vonulása. Ha már a pacák királyánál tartunk, azt hiszem ma egyikőnk sem hunja le anélkül a szemét, hogy ne jutna eszébe Győrfi Balázs öblös kacaja, s erre a gondolatra ne mosolyodnánk el. Személyes kedvencem alakításán remekül szórakoztam, amint a mélyített hangú főgonoszt játszotta.
    A fináléban láthattuk az Osztályszínpadok legnagyobb epik csatáját, melyet Szösz néneként Volk Adél egy csapásra eldöntött. Az erőteljes lezárásban a teljes osztály együtt éneklésével zárták tökéletesen a produkciójukat. Itt ragadnám meg az alkalmat, hogy külön kiemeljem a csoport saját zenészét, Yue Ruhan Nikolt, aki a zenei aláfestést biztosította a szórakoztatásunkhoz.
    Az osztály belakta a színpadot, megmutatták, hogyan kell egy hatalmas közönséget már első pillanattól jól szórakoztatni és már ötödikesként magaslatokban szárnyalni.

Wolf Sára 
és a diákkritikusok

Tömör humor

7/B: Gyilkosság a Havenshield kastélyban

Be kell vallanom, hogy a hét óra, majd egy nyitóelőadás, majd egy húsz perces szünet után csöppet fáradtan estem be az Osztályszínpadok második napjának második előadására, azonban hamar felriadtam a révedezésből. A 7/B osztály a hatalmas sikerű "Ma este megbukunk" című friss, eredetileg angol nyelvű darabot dolgozta át a saját ínyére, faragott az egész estés előadásból mindössze félórás show-t.

Ez pedig a kulcsszó. A show. Nem igazán beszélhetünk a hagyományos értelemben vett színházi előadásról, hiszen a színészek annak csupán a paródiáját mutatták be. Egy félresikerült performanszot követhettünk, színházat a színházban. A darab mondanivalóját nem érdemes mélyre szántóan elemezgetni, annak célja nem más volt, mint a szórakoztatás. Ezt a célt az előadás viszont nem csupán meglépte, hanem felhőkarcolónyi magasságokkal ütötte felül. Azt hiszem, ezt a fél órát nem lehetett nevetés nélkül kibírni. Minden egyes poén kiválóan ült, tökéletesen meg volt komponálva mindegyik. Ráadásul mindegyik kifutott valahova, nem voltak holtvágányok. A komikumforrások roppant jól épültek fel. A gárda felismerte, hogy a hatás akkor lesz teljes, ha a nyelvi poénok testi játékkal egészülnek ki, és fordítva, a fizikai humornak megágyaz a szöveg. Így ütött hatalmasat például a kicsapódó ajtó, vagy a havazás. A személyes kedvenc jelenetem a halott gróf (Mundruczó Mihály) eltakarítása volt, bennem ott tört meg a jég, és csapott át a fáradtság féktelen jókedvbe. További pozitívum, hogy a darab nem lőtte el korán az összes puskaporát, és ült le utána, hanem fenntartotta, olykor még fokozta is a humor szintjét. Ilyen egy jó paródia.

Rendkívül ötletes, kreatív díszletet láttunk, külön pacsi, mert mozgatható alkatrészei is voltak, nem könnyű ezt megvalósítani. Az egész remekül passzolt az előadás hangulatához. A kellékeket is jól használta a társulat, semmi sem került fölöslegesen a színpadra, mindennek megvolt a funkciója. A jelmezeket pedig szintén nem érheti bírálat, minden illeszkedett a koncepcióba. A nézőtérre helyezett színészeket én nem éreztem kulcsfontosságúnak, de nem lógtak ki a masszából.

A korábban már említett show jelleg viszont felvethet kérdéseket. Tényleg, nincs más cél a szórakoztatáson kívül? Van-e több ebben a darabban, mint a gondosan kidolgozott gagek és poénok összessége? Ezekre a kérdésekre kívánt az előadás a végén egy fordulattal válaszolni (hogy kilépünk a színházon belüli színházból, és az egyik színésznél igazi pisztoly van), ami meglátásom szerint rendkívül jó ötlet, de talán nem működött száz százalékosan. Ez talán annak köszönhető, hogy túlságosan gyorsan történt minden, talán annak, hogy szűkös volt az időkorlát. Minden esetre a darab zárása mindig iszonyatosan fontos, és mivel valamit kritizálnom is kell, én ezt nem éreztem tökéletesnek.

Viszont szándékosan hagytam a végére a leges-legfontosabbat, a karaktereket, és az azokat alakító színészeket. Ugyanis ez a komponens volt a kulcs. Félóra alatt is remek karaktereket rajzoltak nekünk, akik kifogyhatatlan humorforrásnak bizonyultak. Kiválóan szórakoztunk Perkinsen, a komornyikon (Bodor Bendegúz), vagy épp a nem létező kutyával küszködő kertészen (Herskovits Gábor), de az összes mellékszereplő, a staff minden tagja meggyőző volt. Ahogy mondani szokás, kis szerephez is nagy színész kell. A legharsányabb gratuláció pedig a két nyomozólányt illeti (Peller Natália és Hiezl Zsófia), akik remekül reagálták le az eseményeket.
Kiváló rendezést láthattunk.

Szojka Tamás és a diákkritikus csapat

GYERMEK NÉZŐINK FORDÍTSÁK EL FEJÜKET

Hihetetlen nézni azt az adaptációt, amiben egyszerre jelenik meg Herkules, Poirot és a TV Maci. Hihetetlen egybeesések lehetnek ezek a furcsa kipattanó ötletek, amiket összesürített a 7.a egy krimibe. Az még hihetetlenebb, hogy ezek az idedobált nevek összefonódtak és tartalmilag kiforrtak egy izgalmas történetté.

Megvannak mindannyiunk életében a magunk kis karaktereink, ikonjaink, kedves mindennapi figuráink. Kezdjük a TV Macival, hisz ő az egész sztori magja: mi történik, ha meghal gyerekkorod ikonja, aki megtanított fogat mosni, labdázni, aludni menni? A TV Maci egy gyermek életében a non-plus-ultra, szava minden hatalomnál többet ér. És meghalt. A világban így felborul az eddigi rend.

Megfogalmozódott bennem a kérdés, hogy de mi is tartja akkor a világunk rendjét? A nyomozófiguráink? A pénzemberek? A média? Ezek is csak ideiglenes megoldásokat adnak.

Nagyon tetszett a darabban megjelenő sötét interpretálása az ikonjainknak, akik csalnak, másolják egymást, spicliskednek, és olyanok, mint egy maffia. A történet minden tekintetben nyitott volt az izgalmas és kreatív megoldásokra: a TV Kacsa médiauralma és rivalizálása Krőzussal vagy a végül minden híres nyomozót lepipáló kedvenc Scooby-Doonk, akire mindig számíthatunk az utolsó pillanatokban. Beszélő nevek. Ezek a karakterek nagyszerűek abból a szempontból, hogy a néző már ismeri a karakterüket, így nem kell foglalkozni azok kidolgozásával, hanem a sztori komplexitására helyeződhet a hangsúly. Kicsit bennem is megtörtént ez a gyilkosság, ahogyan végignéztem ikonjaim, mesefiguráim kulisszák mögötti elaljasulását.

Nagyon kortárs és szépen modern feldolgozás az is, hogy női vezetőt helyeztek Dagobert szerepébe vagy az, ahogyan Miss Marple volt az egyetlen valamirevaló nyomozó. Ez a két női szereplő ereje gyönyörű kontrasztként csapott össze a kihallgatás jelenetében, ahol a levegő megfagyott, a felszín megrepedt, a darab magja pedig virágzásnak indult: használjátok ki, építsetek az ilyen jelenetekre. Emeljétek ki őket, én azt javaslom.

Társadalomkritikaként is megállhatja a helyét az állandó korrupt és érdekre hajló viselkedés a karakterek között. Ugyanúgy a TV Maci, mint áldozatkép sem elhanyagolható, mint brutális és erős szimbólum. Az sem véletlen elemzés szempontjából, hogy Herkules, az antik, ősi eredetű hős, próbál elhelyezkedni ebben a kétes értékrendszerű világban, ahol már nem lehet tudni, ki milyen maskarába bújik, milyen szerepet vesz fel.

De én nem elemezni jöttem, hanem köszönetet mondani, hogy láthattam egy ilyen önálló és egyedi alkotást. Sok lehetőséget látok bennetek, amihez már csak az kell, hogy egy kicsit higgyetek benne. Éljétek meg a kis saját világotokat, hiszen ez csak erre a fél órára volt nekünk megnyitva a színpadon. Miután bezárulnak a kapuk, újra a sablonok és a megszokott, ismert figurák által melengetett hétköznapokba csöppenünk. Rángassatok ki belőle bátran!

Kovács Eszter

na meg a Diákkritikkus csapat

A csütörtök első antik görög világban játszódó előadása a 7/c OIDIPUSZ KIRÁLYA volt. Jó választásnak, ugyanakkor furcsának is tartottam az egyik legnagyobb klasszikus tragédiát előadni, fél órába besűríteni. A várakozásomnak és számítgatásaimnak megfelelően volt megoldása az osztálynak erre a problémára, ötletes és jól végigvitt volt a diákszínjátszó-paródia és emellett a történet is majdnem egészen belefért az előadásba. Egyik erőssége volt még a 7/c darabjának a gyors hektikusságot jól bíró Oidipusza, Angelusz Ábel, aki ugyan csak a történet harmadánál kapcsolódott be, de onnantól kezdve végig színen maradt. A néhol nekem már túlzott parodisztikusságot üdítően váltották a komolyabb hangvételű jelenetek, de azok sem humortól mentesen. Egyik kedvencem volt Oidipusz és a szfinx párbeszéde, amelyben ugyan egy kis rendezői segítségre szüksége volt a tragikus hősnek, de elég simán felszabadította Théba népét.
Az alapvetően nagyon szórakoztató és üde előadásban mindössze két dolgot tudnék kifogásolni, de talán ez a szó némileg túlzó, inkább csak észrevételt, javaslatot tennék. Kettőt. A sokszor nagyon jól működő humor néhány helyen olyan gegekkel volt felhígítva, amelyek hazavágták az adott jelenetrészt, és inkább kizökkentettek, mintsem elmélyesztettek. A végét kicsit lecsapottnak éreztem Oidipusz nyomozásának levágásával, talán ez maga a legfontosabb dolog a drámában, hiszen a főhős legfontosabb jellemvonása és magának a tragikumnak  forrása a önnön maga ellen forduló analitikus attitűd viselése. Ennek hiányában azonban még meglepőbb lehetett az utolsó, gyönyörűen kivitelezett jelenet, amikor is a végig a színpadon ülő, feketeruhás hölgy végre megmozdult és Oidipusszal mondta el a végső monológot, végül segítve őt a megvakításban. Külön szép volt, ahogy a megkomolyodott király őrjöngés helyett higgadt, sokkolt felismeréssel nyugodtan fogadta el a sorsát.
Tetszett az, ahogy a teret elosztottátok, használtátok és mozogtatok benne és a jelmeznek nagy része is. Külön öröm volt, hogy egy idő után végül Theirésziászról egy idő után lekerült a "Best Jós Ever" ragasz. A zenés betétek is jól klappoltak a jelenetekben, egyáltalán nem éreztem őket feleslegesnek, vagy disszonánsnak.
Összességében köszönöm nektek ezt a feldolgozást, élveztem figyelni titeket, azt hiszem nyugodtan mondhatom többesszámban, bevonva a diákzsűri több tagját.
Köszönöm,
B. Simon

PÁRISZ ALMÁJA érdekelt talán előzetesen a leginkább az idei felhozatalból, imádom az antik görög mitológiát és kultúrát, nagyon kíváncsi voltam, mit  kezd majd ezzel a 6/b, akik életkorukból adódóan alig-alig találkozhattak kikényszerített helyzetben ezekkel a történetekkel, talán leginkább önszorgalomból és megismerési vágyból. Ennek ellenére (vagy ennek köszönhetően?) nagyon éretten és értően nyúltatok hozzá és igazán elszórakoztattatok.
Már a kezdés érdekes volt, ahogy a rapszodoszok első blikkre olajozottan, majd később ők is félreértések közepette, a maguk diszharmóniájában beszélik el a trójai háború erdetmítoszát. Érdeklődésem csak még tovább fokozódott, amikot elkezdtetek árnyjátékkal dolgozni. Nagyon profin és gyakorlottan ráadásul. Ez egy olyan technika, amit nagyon nem használnak ki az osztályszínpadok fesztiválján, így külön köszönet, hogy megmutattátok: lehet.
A darab egyetlen pontján sem ült le, nagyon koherens és indokolt volt a szerkezete és végig tartotta a megkezdett szintet. Ügyesen és eklektikusan vegyítettétek a rapszodoszok, az istenek, Párisz (vagy Paris?) történetének szálait, az istenek eredetét is belefűzve.
A színészek közül a legintenzívebben a Hérát játszó (Menner Olívia), a három rapszodusz (Acsády Júlia, Arató Hanna és Berr Balázs) és műszakváltóik (Boór Bernát, Hain Li Lan, Nehéz-Pozsony Lea) játszottak.
Amit kiemelnék még, az a kreatív és igencsak kifejező jelmez, Párisz pólójától a fehér tógák és Hádész lácaiig és helljéig. Ügyes betoldás volt Apollón és Homérosz karakterénekaz összemosása is és a zongorahasználat is, talán az esküvőn egy intenzívebb, táncos betétet még el tudtam volna képzelni.
Gratulálok nektek a diákzsűri többi tagjának nevében is,
B. Simon