5.a: Tanárok, vigyázz!

     A csütörtöki második előadás keretében az ötödikesek első ízben tapasztálhatták meg milyen az Osztályszínpadok Fesztiválján részt venni. A sok szülő, tanár, diák, testvér elé kiállni és előadni valamit, amit csak ők tudnak. Amit már hetek óta izgalommal várnak és megmutatni egy új oldalukat a közönségnek.
     Nem tétováztak sokat, a színpadon nem megszeppent előadókat láttunk, hanem egy zsibongó osztályt, akik egyből berántottak minket is a jól ismert élménybe, és ott éreztük magunkat az iskolapadban a forgatagban. Az előadók közt újabb és újabb nosztalgikus karakterre, esetleg önmagunkra ismertünk rá és a szituációk egyre megnevetettek. Én személy szerint először szórakoztam jól rendőrös viccen és a legjobb jelenet nekem az előadás volt, amikoris Bodor Sára már a fa helyett egy bokor szerepébe is szívesebben bújt volna bele.
     Hihetetlen öröm volt látni, ahogy egy mondat alatt megelevenedtek előttem a szereplők: a technikus okoskodó diák [Kőhegyi Balázs]; az, aki mindig eszik az órán [Chu Phoung Laura]; akinek természetesen át kell hágnia a normákat és ki kell lógnia a tömegből (mert mégis mi lenne a probléma azzal, ha valaki marslakó az osztályfotózáson?) [Verebes Marcell]; aki a nagymenő [Szeszler Áron]; vagy épp, aki a beszélgetés nagy részét nem érti, mert cserediák lévén, még csak próbál beletanulni az itteni életbe [Glósz Kinga]. Persze nem csak nebulók szerepelnek ebben a Kis Nicolas feldolgozásban, hanem felnőttek is. A megszeppent, az osztállyal sokat nem kezdeni tudó tanárnők mellett az ordibáló, rendre utasító tesitanár megszemélyesítője – Ha Nguyen Bence – pedig valós rémálmokat hozott zseniális átélésével.
    A közelgő tanfelügyelői ellenőrzésre való készülődés közbeni zűrzavarban feltűnés nélkül belecsöppentünk a történet folyamába és megfigyelhettük, amint a suli több területén is próbálják a tanárok – reménytelenül – a csoportot munkára bírni. Az énekórai és testnevelési kínszenvedés – melyek közül az előbbin a tanár, az utóbbin sokkal inkább a diákok szenvedtek – az előadás az előadásban... Minden nagyon frappáns volt és hangulatos. Mindazonáltal javasoljuk, hogy szegény színpadot kímélve a gyors huzigálástól, csikorgástól, legközelebb egy kicsit kreatívabb színváltások legyenek, melyek alatt a közönséget mással lefoglalják és lekötik a figyelmünket.
    Azt mondják az idő repül, mikor az ember jól érzi magát. Én is egyszercsak azon kaptam magam, hogy mosolyogva tapsolok a darab végén. Megmutatta számunkra az osztály, hogy egy nagyon összekovácsolt és jól együttműködő közösség; hogy többnyire nem a tanárban keresendő a probléma, ugyanis nem egyszerű egy csapat zajos életvidám gyereket oktatni és a legeslegjobb, amit kiemelne a diákzsűri ebből a produkció az az élvezet. És itt nem arról beszélünk, hogy a humoros jeleneteken mennyire jól szórakoztunk, hanem a lényegről – és itt most hozzátok szólunk kedves 5.a: a legnagyobb öröm volt látni, ahogyan a színpadon nevettek, mosolyogtok és látszik, ahogy élvezitek a produkciótokat!

Wolf Sára és a diákkritikus csapat