6/A: A legkisebb boszorkány (Lázár Ervin)
Elsőnek lenni nem könnyű. Fel kell olvasztani a nagyérdemű
közönséget, bele kell rángatni a nézőt abba a bizonyos köztes térbe, ahol kiszakadhat
a testéből, és mégis önmaga maradhat. Le kell rombolni a korlátokat, és világot
kell teremteni. Eggyé kell válni a közönséggel, el kell érni, hogy ébren
álmodjanak. Valahogy úgy, mint egy mesében.
Nem kétséges, hogy a 6/A osztály mindezen elvárásokat
maximálisan teljesítette. Lázár Ervin egy késői meséjét Gintli Fruzsi (12/A)
segítségével állították színpadra, elkalauzolva minket a világvégi
boszorkány-rezidenciára, hogy aztán álomszép tündérekkel, haragos sárkányokkal,
vagy éppen villámgyors táltosokkal találkozhassunk.
Mitől ragad magával egyből az előadás? Nem csak a történet a
kulcs, és nem is csak a karakterek. Nem csupán a filozofikus mondanivaló. A
titok nyitja nem más, mint a megfelelően használt, esztétikus díszlet. A mai
darabban látott háttér pedig nem csupán hangulatos, de ízléses is, remekül
illeszkedik a kavalkádba. Nyugton állíthatjuk, hogy ez a darab egyik erőssége.
Ehhez kapcsolódik a különböző kellékek használata. Ezek közül leginkább a csillagfényként
megjelenő cd-ket érdemes kiemelni, remekül mutattak a sötét színpadon. A
jelmezeket is csak dicsérhetjük, szépen kirajzolódott a fekete-színes
kontraszt.
Az Osztályszínpadokon bemutatott daraboknál gyakran érzékeny
pont a fények és hangok használata, egy szóval a technika. Ugyanis nem könnyű
az iskola lehetőségeihez igazítani a forgatókönyvet, néhol nem várt gátakba
ütközhet az ember. A fények apró részletkérdésnek tűnhetnek talán, mégsem mehetünk
el szó nélkül amellett, hogy az ebben a darabban használt technika egészen
kitűnő volt. Egyes jelenetekben a villódzó fények keringője szédítette a nézőt,
néhol pedig elnyelte a vaksötét. Úgy éreztük, hogy azt látjuk, amit látnunk
kell. Se többet, se kevesebbet.
Mozgásszínház: Játék a térrel, játék a testtel. Jól
megkomponált, összecsengő mozdulatok. A humor fizikai megjelenése (különösen
nehéz feladat elérni, hogy a mozdulatok viccesek legyenek, ne nevetségesek).
Zseniális egyedi ötletek, mint az óra megjelenítése, vagy az integető három
véka arany. Újabb pirospont.
Színészi játék? Hatodik osztályban? Ugyan már… Mondhatnánk.
De megbánnánk. Az első pillanattól az utolsóig szorítottunk Király Kis Miklósnak (Gellér Misi) , hogy elnyerje
élete szerelmét, és elszorult a szívünk a legkisebb boszorkány, Amarilla (Gonda
Bori) tragédiáját követve. Pedig ilyen jellemfejlődést igazi kihívás
eljátszani. A kevesebbet színen lévő színészek is kitettek magukért, mindenki
szerepben volt. A Táltos Ló (Czanik Palkó) , a Sárkány (Zubonyai Kolos), meg a többiek, mind-mind nagyot
alakítottak. Egyetlen apró meglátás, hogy néhol a szélsebes beszédtempó következtében
elveszett a szöveg, néhány jelenet pedig zsúfolttá vált. Időnként nem árt
lelassítani, jólesik egy kis csend.
Vannak darabok, amikben úgy tűnik, hogy minden szög a helyén
van, mégsem áll meg a lábán a szekrény. Ahol valami hiányzik, valami összetartó
erő, ami összegyúrja a masszát. Ez a darab nem ilyen. Most múlik pontosan…
Éneklik a színészek a jelenetek között, és éneklik ezt a darab végén is. Igen,
pontosan most múlik. A zárókép mindent elmond, elsírja a beteljesületlen
szerelem hangjait. Miről is szól ez a darab valójában? A főhős bátor és
rettenthetetlen, határozott és vakmerő, és mégis vak. Elvakítja a homályos cél,
amiért harcol. Hiába küzd, mégsem lehet boldog. Nem lehet, mert ez nem „olyan”
mese. Ez egy kegyetlen világ. A Jó győzhet, mégis a Rossz arat diadalt. Ez a
történet üdén elringat, majd hirtelen a húsodba mar és elpusztít. Ez egy
szokatlan mese. De mégis, csak egy mese?
Szojka Tamás és a Diákkritikus csapat
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése