Tömör humor

7/B: Gyilkosság a Havenshield kastélyban

Be kell vallanom, hogy a hét óra, majd egy nyitóelőadás, majd egy húsz perces szünet után csöppet fáradtan estem be az Osztályszínpadok második napjának második előadására, azonban hamar felriadtam a révedezésből. A 7/B osztály a hatalmas sikerű "Ma este megbukunk" című friss, eredetileg angol nyelvű darabot dolgozta át a saját ínyére, faragott az egész estés előadásból mindössze félórás show-t.

Ez pedig a kulcsszó. A show. Nem igazán beszélhetünk a hagyományos értelemben vett színházi előadásról, hiszen a színészek annak csupán a paródiáját mutatták be. Egy félresikerült performanszot követhettünk, színházat a színházban. A darab mondanivalóját nem érdemes mélyre szántóan elemezgetni, annak célja nem más volt, mint a szórakoztatás. Ezt a célt az előadás viszont nem csupán meglépte, hanem felhőkarcolónyi magasságokkal ütötte felül. Azt hiszem, ezt a fél órát nem lehetett nevetés nélkül kibírni. Minden egyes poén kiválóan ült, tökéletesen meg volt komponálva mindegyik. Ráadásul mindegyik kifutott valahova, nem voltak holtvágányok. A komikumforrások roppant jól épültek fel. A gárda felismerte, hogy a hatás akkor lesz teljes, ha a nyelvi poénok testi játékkal egészülnek ki, és fordítva, a fizikai humornak megágyaz a szöveg. Így ütött hatalmasat például a kicsapódó ajtó, vagy a havazás. A személyes kedvenc jelenetem a halott gróf (Mundruczó Mihály) eltakarítása volt, bennem ott tört meg a jég, és csapott át a fáradtság féktelen jókedvbe. További pozitívum, hogy a darab nem lőtte el korán az összes puskaporát, és ült le utána, hanem fenntartotta, olykor még fokozta is a humor szintjét. Ilyen egy jó paródia.

Rendkívül ötletes, kreatív díszletet láttunk, külön pacsi, mert mozgatható alkatrészei is voltak, nem könnyű ezt megvalósítani. Az egész remekül passzolt az előadás hangulatához. A kellékeket is jól használta a társulat, semmi sem került fölöslegesen a színpadra, mindennek megvolt a funkciója. A jelmezeket pedig szintén nem érheti bírálat, minden illeszkedett a koncepcióba. A nézőtérre helyezett színészeket én nem éreztem kulcsfontosságúnak, de nem lógtak ki a masszából.

A korábban már említett show jelleg viszont felvethet kérdéseket. Tényleg, nincs más cél a szórakoztatáson kívül? Van-e több ebben a darabban, mint a gondosan kidolgozott gagek és poénok összessége? Ezekre a kérdésekre kívánt az előadás a végén egy fordulattal válaszolni (hogy kilépünk a színházon belüli színházból, és az egyik színésznél igazi pisztoly van), ami meglátásom szerint rendkívül jó ötlet, de talán nem működött száz százalékosan. Ez talán annak köszönhető, hogy túlságosan gyorsan történt minden, talán annak, hogy szűkös volt az időkorlát. Minden esetre a darab zárása mindig iszonyatosan fontos, és mivel valamit kritizálnom is kell, én ezt nem éreztem tökéletesnek.

Viszont szándékosan hagytam a végére a leges-legfontosabbat, a karaktereket, és az azokat alakító színészeket. Ugyanis ez a komponens volt a kulcs. Félóra alatt is remek karaktereket rajzoltak nekünk, akik kifogyhatatlan humorforrásnak bizonyultak. Kiválóan szórakoztunk Perkinsen, a komornyikon (Bodor Bendegúz), vagy épp a nem létező kutyával küszködő kertészen (Herskovits Gábor), de az összes mellékszereplő, a staff minden tagja meggyőző volt. Ahogy mondani szokás, kis szerephez is nagy színész kell. A legharsányabb gratuláció pedig a két nyomozólányt illeti (Peller Natália és Hiezl Zsófia), akik remekül reagálták le az eseményeket.
Kiváló rendezést láthattunk.

Szojka Tamás és a diákkritikus csapat