A LÉTRA KÉT OLDALA

Én ennek a darabnak a kritikusa lettem volna, de csak ezt a blogbejegyzést teszem le ide. Lehet átmentem egy létra alatt hazafele jövet, vagy átmentem egy létrán és elnyelt az örök sötétség a túloldalon. Ma ilyen sötét darabokat kaptam: gyilkosság, halál, ilyenek. De a 8.bszíndarabja mégis megmelengette a kis lelkemet. 

Hisz mi rossz van a halálban? A halottakban? A temetőben? Ugyanazokat a dolgokat lehet csinálni, amit amúgy: aludni, szülinapot ünnepelni, epertortát enni. Ahogyan az élők.

A darab egyik legnagyobb előnye az izgalmas, kísérteties abszurdum volt. A szellemek, holtak járkálnak, velünk jönnek, epertortát esznek. A szobrok beszélnek, és a színpadi megjelenítés gyönyörű: a sötétségből feldereng fehéren és köhint, majd mesél. Sok-sok mese, krónika van átszőve a holtakon, és szerintem ezeket így lehetett a legjobban megjeleníteni és úgy érzem, hogy ez az az erő, amit fel kell használni a darab rendezésekor: a misztikus atmoszférát, az ijesztő, de mégis csábítóan izgalmas történetek megelevenedését. A halálkultusz keretében megidézett mítoszok szintén jobban elváltak volna a nyers, felnőtt valóságot tükröző jelenetektől, ha megtartják a Muki és a temetői éjszaka varázsát ezen sztoriknál is. Gyönyörű volt, ahogyan a fehérre mázolt halottak belengik a színpadot, nem zavarnak, de jelen vannak, éltetjük őket.

A valóság és a temető világának kontrasztja szintén groteszk és abszurd: gyerekek a halottak között szülinapot ünnepelve. Már a gondolattól is egyszerre remeg, és kicsit kuncog az ember. Ezek a pillanatok nagyon erősek, és azt javaslom, hogy építsetek ezekre mostantól úgy, mint valóban érzékeny pontok, amiket kiemelhettek kevesebb beszéddel, több csenddel és meghittséggel. Esetleg a szellemek némajátékával, a halottak mozgásával. Sok játékosság van ebben a darabban, ami nem venne el a mondanivaló mélységéből, ha kicsit szabadjára eresztik. 

A karzaton történtek sok szempontból lényeges jelenetet adtak: egyrészt térszervezésileg és szereplőcserében nagyon praktikus és érdekes elmozdulás volt a színpadról. A leginkább Emma és Peter, az általuk képviselt fizikai és lelki halálkép, itt ütközött, majd kapcsolódott. A temetőben való sétálgatás meghatóan édes, ismét egy motívum, ami kontrasztban áll a halállal. Eddigre viszont olyan erősek ezek a meleg jelenetek, hogy a halál érzetét már befogadjuk, mint életünkkel együttjárót. 

Ez a darab nagyon sorsszerűen vált utolsóvá, éppen szürkületkor, harangozáskor, pont nyolcra fejeződött be. Minden babona és kultikus sztori parazsát felpiszkálva bennem. Úgy mentem haza, hogy ez járt a fejemben, hogy vajon én is tudok e olyan gyöngédséggel, tisztán odafordulni egy szerettem sírjához. Hogy nem az jut eszembe, hogy mi van az élőkkel, hanem hogy mi van a holtakkal. És miután befogadtam magamba mélyen, el tudok e csendesedni, és élővé válni úgy igazán.

Kovács Eszter

és a Diákkritikus csapat