Színészélet, csapatmunka

7. ny.: Időfutár

„A kalandot ki élvezni, nem csak úgy túlesni rajta”

A nyelvi tagozatos, friss Radnótis osztályok számára különleges jelentőséggel bír az első Diákszínpadok Fesztiválja. Mint minden valaha volt 7. „nyekes” diák, én is, de mindannyian élénken emlékszünk az első éves szereplésünkre, pontosan tudjuk mekkora bátorság kellett a színpadra kiállni, milyen izgatottan készültünk a próbákon, és hogy milyen közösségépítő ereje volt a közös munkának. Új diákként, elsőre minden idegen: az épület, benne a diákok, a tanárok, de a közös munka során szépen lassan az ember megismeri új környezetét, társait, és a színpadon, egy szerepbe belebújva, magát is jobban megismerheti. Éppen ezért volt stílusos választás az Időfutár, melynek főszereplője, Hanna, maga is hasonló fejlődésen megy át miután Szegedről Pestre költözik.

A hetedikesek darabja nagyban eltér mind a nagy sikerű rádiójátéktól, mind az abból készült regényfolyamtól. Nehéz feladat egy könyvsorozat színpadi adaptációja, ezért kellemesen csalódtam azon, milyen ügyesen sikerült megoldaniuk a feladatot. A történet alatt Hanna végig Skype-on tartja a kapcsolatot Zsófival, a szegedi barátnőjével, ami írásban jól működik, de élőben már annál nehezebb kihívás. A virtuális beszélgetést két lány játszotta el, akik szinte végig a színpadon ültek, és folyamatosan kommentálták az eseményeket, miközben a világ kimerevedett mögöttük. Okos dramaturgiai húzás volt ez, ami lehetővé tette, hogy a harminc perces, tömör darab ne váljon túl rohanóssá, és a nézőknek legyen lehetősége pontosan megérteni a történéseket, még ha nem is ismeri az alapművet. Én külön értékeltem azt a részletet, hogy az “élő” és a “digitális” Hannát játszó színészek [Belai Niki és Huszárszky Vene] pontosan ugyanolyan jelmezzel, hajjal és sminkkel alkottak; apróság, de javított az előadás hangulatán.

A titokzatos kezdő árnyjáték kettős feladatot látott el: egyrészről hatásos és szép nyitókép volt, másrészről fontos expozíciós funkcióval is bírt. Az, hogy az átrendezések többségét zárt függöny mögött ejtették meg, sokat javított a tempón, és az eltűnések és megjelenések is jól működtek így. Kiváló karakterekből itt sem volt hiány: Kéki Gazsi félelmetes tesitanárja, Makara Samu kedvesen stréber Ervinje, Jónás Geri szerethető Tibije, Winkler Dorka elképesztően hiteles Búnéja, valamint Kanel Zsófi, aki a saját névrokonát, Zsófit játszotta, mind-mind mély nyomot hagyhattak a nézőkben. A befejezés pedig igazán aranyosra sikerült, az, ahogy az egész csapat együtt, igazi közösségként, szinte egy emberként szavalta el az utolsó sorokat, igazán jól szimbolizálta, mennyire összeszokott az új osztály a próbafolyamat alatt.

Persze van még min javítani a következő években. A tanórán közösen felolvasott vers kiváló lehetőség lehetett volna arra, hogy jobban megismerhessük a diákokat, de a játék nem volt annyira jellegzetes, hogy részletesebb képet kapjunk róluk, illetve később, a történet alatt nem is nagyon töltöttünk el időt az osztály többségével, így az ő karakterük kibontása kissé feleslegesen hatott. A történet néhol hiányos, a darab ritmusa itt-ott kihagyott, jót tett volna egy kis ráadás dinamika. (Ezen segíthetett volna mondjuk, ha több zenei aláfestést tesznek bele.) De mindezekkel együtt, így is pompás előadás volt ez, remek megalapozása az osztály Radnótis színjátszó pályafutásának. Én személy szerint kíváncsian várom, mivel lepnek meg minket jövőre.

Papp Balázs, és a diákkritikus csapat