A csütörtök első antik görög világban játszódó előadása a 7/c OIDIPUSZ KIRÁLYA volt. Jó választásnak, ugyanakkor furcsának is tartottam az egyik legnagyobb klasszikus tragédiát előadni, fél órába besűríteni. A várakozásomnak és számítgatásaimnak megfelelően volt megoldása az osztálynak erre a problémára, ötletes és jól végigvitt volt a diákszínjátszó-paródia és emellett a történet is majdnem egészen belefért az előadásba. Egyik erőssége volt még a 7/c darabjának a gyors hektikusságot jól bíró Oidipusza, Angelusz Ábel, aki ugyan csak a történet harmadánál kapcsolódott be, de onnantól kezdve végig színen maradt. A néhol nekem már túlzott parodisztikusságot üdítően váltották a komolyabb hangvételű jelenetek, de azok sem humortól mentesen. Egyik kedvencem volt Oidipusz és a szfinx párbeszéde, amelyben ugyan egy kis rendezői segítségre szüksége volt a tragikus hősnek, de elég simán felszabadította Théba népét.
Az alapvetően nagyon szórakoztató és üde előadásban mindössze két dolgot tudnék kifogásolni, de talán ez a szó némileg túlzó, inkább csak észrevételt, javaslatot tennék. Kettőt. A sokszor nagyon jól működő humor néhány helyen olyan gegekkel volt felhígítva, amelyek hazavágták az adott jelenetrészt, és inkább kizökkentettek, mintsem elmélyesztettek. A végét kicsit lecsapottnak éreztem Oidipusz nyomozásának levágásával, talán ez maga a legfontosabb dolog a drámában, hiszen a főhős legfontosabb jellemvonása és magának a tragikumnak  forrása a önnön maga ellen forduló analitikus attitűd viselése. Ennek hiányában azonban még meglepőbb lehetett az utolsó, gyönyörűen kivitelezett jelenet, amikor is a végig a színpadon ülő, feketeruhás hölgy végre megmozdult és Oidipusszal mondta el a végső monológot, végül segítve őt a megvakításban. Külön szép volt, ahogy a megkomolyodott király őrjöngés helyett higgadt, sokkolt felismeréssel nyugodtan fogadta el a sorsát.
Tetszett az, ahogy a teret elosztottátok, használtátok és mozogtatok benne és a jelmeznek nagy része is. Külön öröm volt, hogy egy idő után végül Theirésziászról egy idő után lekerült a "Best Jós Ever" ragasz. A zenés betétek is jól klappoltak a jelenetekben, egyáltalán nem éreztem őket feleslegesnek, vagy disszonánsnak.
Összességében köszönöm nektek ezt a feldolgozást, élveztem figyelni titeket, azt hiszem nyugodtan mondhatom többesszámban, bevonva a diákzsűri több tagját.
Köszönöm,
B. Simon